Oké, bevallom nagyon meg akartam nézni! Az elmúlt időszak egyik olyan filmje volt, ami tényleg felkeltette az érdeklődésemet. És még csak az sem tántoríthatott el tőle, hogy Morgó abszolút - szokásához híven - húzott szájjal ballagott mellettem a mozi folyosóján. Sosem bírta az ilyen lányos filmeket, pláne nem azokat, amikben énekelnek is, és hát valljuk be őszintén ez a film leginkább a zenéjével csalogat és láncol magához, szóval mindent összevetve, ez egyáltalán nem volt az ő stílusa. Persze meg is kegyelmezhettem volna neki, azonban valahol mélyen elégedettséggel töltött el ez a fajta bocsánatkérési rituálé. Ő ugyanis soha nem szokott csak úgy simán lehorgasztott fejjel elnézést kérni, ahhoz ő túlontúl férfi, túlontúl büszke és hát én is azon lányok csoportjába tartozom, akik pofátlan módon kihasználják az ilyen kínálkozó lehetőségeket.
És bevallom töredelmesen ezzel a filmmel meglepett. De nem csak engem, hanem lakótársnőmet is, aki egy hangos felhorkanással fordult felém a jegypénztárnál, mikor is átvettem a lefoglalt jegyünket.
"- Hogy tudtad rávenni?" - tette fel a költői kérdést, én pedig bevallottam töredelmesen, hogy már jó pár filmet megnézett a galád nélkülem, míg én otthon lábadoztam és az ágyat nyomtam. Így mikor egy hisztit megelőzvén benyögte hogy eljön velem, egyből lecsaptam rá, mint keselyű a dögre. Természetesen hosszan fejtegettem Morgó hozzáállását a témához, mire nem csak barátnőm, hanem már a jegypénztáros lány is igencsak bólogató fejmozdulatokkal és nevetgélő képpel hallgatták beszámolómat és elégtételem minden apró kis részletét.
Szóval így alakult hogy hozzám került két jegy, és hogy én gyermeki vigyorral az arcomon masírozhattam be a vetítő terembe.
Egyáltalán nem azt vártam, amit kaptam.
Láttam a trailert, azonban az messze nem hozta azt a hangulatot, amit a film. A valóság sokkal sokkal jobb volt ennél! Tudom sokan unták, nem szerették, és a film eléggé megosztóra sikeredett, azonban most úgy érzem, hogy számomra ez nem csak az év filmje volt, hanem életem filmje is.
Mert ez a film rólam szólt...
A sok munkáról, amit anno az éneklésbe fektettem, a különórákról, a nyomásról. Arról, hogy mindig vannak, akik vannak olyan jók mint Te, és hogy neked mégis ki kell tűnnöd a tömegből. Hogy nem lehetsz csak az az egyik "vörös hajú" lány, hanem neked kell lenned A VÖRÖS HAJÚnak.
Hogy bíznod kell magadban, és tenni kell azért, hogy elérd az álmaid. Hogy végig kell menned azon a bizonyos úton, ami esetleg elvezethet a beteljesüléshez!
És persze arról, hogy mi van akkor, ha feladod, ha mégsem úgy alakul az életed ahogy tervezted. Mi van ha hiába vagy tehetséges, tizennégy évesen még nem tudod eldönteni, hogy számodra ez az a pálya, melyen szívesen elindulnál? Mi van, ha azon a bizonyos meghallgatáson úgy küldenek el, hogy meg sem hallgatnak? Hogy azt mondják hiába is vagy kiemelkedő mindenki között, mégsem kellesz?! És mi van ha feladod, és lemondasz arról, ami annak idején az életet jelentette számodra?!
Én tudom, mert én lemondtam az éneklésről, feladtam azt, amiért sok-sok évig dolgoztam. És most, ezt a filmet látva, (na meg a végén leginkább) akaratlanul is elsírtam magam. Mert az életem lehetett volna másmilyen is! Alakulhatott volna máshogy, lehet, hogy ha akkor tovább küzdök, most színházban játszom, vagy épp jazzt éneklek egy lokálban. Sok - sok embert nem ismertem volna meg, az egész lényem más irányba fejlődött volna. Lehet már anya lennék, vagy csak sikeres nő, aki mondjuk tanít, vagy épp csak éli függetlenségének aranykorát.
És akkor, mikor a film véget ért könnyes szemmel pillantottam Morgóra. Morgóra, aki nem értette miért sírok, akinek úgyis hiába magyaráznám. Mert megértené, de teljesen átérezni mégsem tudná azt, hogy mit is éltem át ezalatt a két óra alatt. Elmondhatnám neki, hogy minden mennyivel másabb is lehetett volna, de akkor szegényebb lennék sok minden mással. Többek között kevesebb lennék a lénye nélkül, és bár akármennyire is szeretem azt aki most vagyok, miatta lettem ilyen, és váltam azzá, amilyenné akartam válni. Az ő gép előtt dúdolgató "zenedobozává".
